A szerb nacionalizmus azt vallja, hogy szerbek egy nemzet, és a szerbek kulturális és politikai egyesítésére törekszik.[1] Egy etnikai alapú nacionalizmus,[1] amely eredetileg a nagyhatású szerb nyelvész Vuk Stefanović Karadžić és a neves szerb államférfi Ilija Garašanin hatására emelkedett fel az oszmán uralom idején.[1] A szerb nacionalizmus fontos tényező volt a balkán-háborúk idején, amely nagyban hozzájárult az Oszmán Birodalom hanyatlásához, és az első világháború alatt és után, amikor hozzájárult az Osztrák–Magyar Monarchia, majd később Jugoszlávia felbomlásához, valamint az 1990-es években a délszláv háború kirobbanásához is.[2]
1878 után a szerb nacionalisták egyesítették céljaikat a jugoszlávisták céljaival, és Piemontnak az olaszországi risorgimento-ban játszott vezető szerepét másolták, azt vallva, hogy Szerbia nemcsak az összes szerb egy államban való egyesítésére törekszik, hanem egyben délszláv Piemont is akar lenni, amely az összes délszlávot egy Jugoszlávia néven ismert államban egyesíti majd.[1]
A szerb nacionalisták egy centralizált jugoszláv államot tűztek ki célul, amely garantálja a szerbek egységét, miközben ellenáll az állam decentralizálására irányuló erőfeszítéseknek.[1] A Jugoszlávia által 1921-ben elfogadott Vid-napi alkotmány központosított államként szilárdította meg az országot a szerb Karađorđević-ház uralma alatt.[3]} A horvát nacionalisták ellenezték a központosított államot és decentralizációt és autonóm Horvátországot követeltek Jugoszlávián belül, amit a jugoszláv kormány az 1939-es Cvetković–Maček-megállapodásban elfogadott.[4] A szerb nacionalisták azzal az indokkal ellenezték a megállapodást, hogy az gyengíti a szerbség egységét, és ennek fontosságát az „Erős szerbség, erős Jugoszlávia” szlogennel hangoztatták.[3] A második világháborúban Jugoszlávia tengelyhatalmak általi inváziója és felosztása a nacionalista szerbek, horvátok, bosnyákok és mások közötti fegyveres etnikai konfliktushoz vezetett, aminek következtében megerősödött a csetnik mozgalomban feltörekvő szerb nacionalizmus erőszakos, szektariánus változata.[3]
A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságnak az 1960-as években történt decentralizálása az etnikai alapú nacionalista érzelmek elnyomásához, majd a nyolcvanas években a szerb nacionalizmus újjáéledéshez vezetett, amely elítélte a világháború utáni jugoszlávizmust és Jugoszlávia decentralizálását.[3] Miután Jugoszlávia az 1990-es években összeomlott, és több köztársaság is elszakadásra törekedett, a szerb nacionalisták azt követelték, hogy az összes jugoszláv köztársaságban élő minden szerbnek joga legyen egyesülni egy közös államban, ezért etnikai konfliktus alakult ki a Szerbiával egységre törekvő szerbek és más, függetlenségre törekvő délszláv etnikumok között.[5]